29/09/2026
„De hát ezt neki tudnia kellene.”
A magam részéről néha megpróbálom rajtakapni magam ezen a mondaton.
Idestova tíz éve hordozom ezt a témát, miközben én magam is bukdácsolok benne: tulajdonképpen hány olyan szerződéssel élek együtt, amelyet soha nem kötöttem meg?
Volt olyan ügyfelünk, akivel nagyon jó volt a kapcsolat, működött a kémia, hónapokon keresztül egyeztettünk, ment minden, mint a karikacsapás, és valahogy éppen ezért nem szabályoztuk rendesen az együttműködés kereteit.
Aztán az ügyfél visszalépett. Az ő oldaláról azért, mert szerinte bizonyos dolgokat nekünk kellett volna megcsinálnunk, a mi oldalunkról pedig ezek egyáltalán nem tartoztak ahhoz, amit vállaltunk. A koppanó, hogy ezt nem írtuk le.
Tulajdonképpen mindketten vakon repültünk, miközben azt gondoltuk, hogy pontosan tudjuk, miben állapodtunk meg.
És amikor vége lett, azt gondoltuk, a másik hibázott.
Keserű szájíz maradt bennünk, és akkor még finoman fogalmaztam. Innen könnyen, hovatovább automatikusan következik a másik hibáztatása: ő nem csinálta meg, neki kellett volna tudnia, neki kellett volna figyelnie.
Tizenhat év alatt több alakváltozatban futottunk bele hasonló helyzetekbe.
De engem mostanában nem a jogi szerződések érdekelnek.
Mert ugyanezt látom egy sokkal kevésbé látványos formában munkatársak, üzlettársak, barátok, ismerősök, családtagok között is.
Nyilván abszurd lenne minden kapcsolatunkról szerződést írni. Csakhogy sokszor nemhogy írott szerződés nincs, hanem soha nem is beszéljük meg, hogy én mit szeretnék, mit vállalok és mit várok tőle; ő mit vállal, milyen felelősséget tud elhordani.
Ilyenkor a szerződés helyét valami egészen más veszi át: az elvárás.
Neki ezt tudnia kellene, egy normális munkatárs így viselkedik, ha ennyi mindent megt***em érte, akkor neki is…, ha a barátom, tudnia kellene.
Nem kevésszer találkozom ennek kuszaságával coachinghelyzetekben is.
Egy beszélgetés könnyen onnan indul, hogy mi a baj a világgal: mit kellene másképp csinálniuk a munkatársaknak, a beszállítóknak, az üzlettársnak, a piacnak, a családnak.
Sokszor talán eszünkbe sem jut, mert annyira magától értetődő számunkra, hogy a másiknak ezt tudnia kellene.
És ott van ennek egy despotább változata is: megmondjuk, mit kell csinálnia, ám ő valójában soha nem egyezett bele.
Közben pedig lassan kialakul egy furcsa, elvárásokból összerakott antiszerződés: olyan dolgokat kérünk számon a másikon, amelyekről ő talán nem is tudja, hogy valaha vállalta volna őket.
Ez lehet hosszan és kis adagokban is mérgező: mindketten úgy érezhetjük, hogy a másik hibázott, hogy ő nem tartotta be azt, amiben megállapodtunk.
Miközben lehet, hogy soha nem is állapodtunk meg.
Nem egy elrontott projektről beszélek - leélhető így akár egy egész élet, miközben időről időre számon kérünk valakin egy szerződést, amelyet valójában soha nem kötöttünk meg.
