16/02/2026
Csend. Amely olyan hevesen és gyorsan képes mindent romba dönteni és felépíteni, hogy muszáj időt szánnunk rá. Időt szánnunk rá, hogy ne legyen esélye romba dönteni mindent és legyen lehetősége felépíteni vagy újjáépíteni dolgokat, helyzeteket.
Számomra a csend, mint olyan ismeretlen fogalomként cikázott valahol a fejem körül, mégis időt és időszakot szenteltem neki. Miért érdemes nekem megbeszélnem magammal a dolgokat és miért kell nekem elsőként a saját életemben a főszereplőnek lennem? Érdekes, nemde?
Én vagyok a legfontosabb. Ki hányszor mondta ezt magának? Ebben a világban, amelyben hetek óráknak, és évek hónapoknbak tűnnek nehéz időt szánnunk bármire, főleg magunkra.
Észrevettem magamon, ha megcsörren a telefon, feszült vagyok, ki lehet az, mit akarhat? Mi lehet a baj? Évekig ez ment. Aztán a múlthéten valami átfordult bennem és rájöttem, nincs is baj, a reakcióm a lényeg, az a fontos, ahogyan én kezelem a helyzetet és ahogyan én állok hozzá a szituációkhoz. Ahogyan érzem magam.
Na és ittj ött a kirakós, miért érzem magam így? Mi lehet a megoldás? Megoldottam, rájöttem, magamtól. Kellett hozzá a csend, kellett hozzá mindazon szituációk összessége, amelyek engem alkotnak. Amelyek eljuttattak idáig. Nincsenek véletlenek, ha tudnátok hány emberrel találkoztam "véletlen" hogy eljussak idáig azt mondanátok: Basszus, ezt a sors is így akarta.
Így bizony. Jókor vagyok jó helyen és jó időben. Sikerülni fog minden, amit szeretnék elérni, akkor amikor sikerülnie kell.
"- Szeles táj, dombokon visít, érzem hozzám szól.
Kérdezi, csendben vagy végre, de mikor voltál jól?
A terasz, én a csend és ennyi és csak úgy ott állok.
Mert minden jön magától, amit kérek és nem elvárok."
BL.