11/04/2025
A MAGYAR KÖLTÉSZET NAPJÁRA III.
Ünnepeljük a magyar költészet napját az Anjouk-sorozat versbetéteivel: azokkal, amelyeket nem a régi nagy mesterektől emeltem át, hanem amelyeket (Shakespeare szavaival élve, Németh László fordításában) "Meghajló szerzőnk s nyers idétlen tolla" alkotott! :)
Az alábbi részlet a sorozat IX. részéből, A pusztulás dalából való:
"– Hát már a szerelemről sem szabad beszélgetni? – gesztikulált hevesen Lorenzo, hogy majdnem felborította a kagylós tálat.
– Ó, dehogynem! – nevetett fel a lovag. – Csakhogy nálad a szerelem egyenlő a fajtalankodással, a latin bölcsességek pedig a válogatott trágárságokkal.
– Ezt kikérem magamnak! – csapott az asztalra a poéta. – Még ma bebizonyítom neked az ellenkezőjét!
(...)
Nemrégiben szerzett magának egy remek, több traktusra osztott bőr bugyellárist, amiben külön helye volt a kalamárisnak, a lúdtollaknak, a hegyezőkésnek és egyéb készségeknek. A tarisznyájában mindenféle papír- és pergamentekercseket tartott, így végre le tudta jegyezni különféle, évek óta gyűjtögetett poémáit és szellemesnek vagy bölcsnek szánt gondolatait. Titkon arról álmodozott, hogy Petrarca és Boccaccio mester nyomdokaiba léphet, habár erre valójában nem sok esélyt látott. Írt, mert szenvedélyes örömöt lelt az írásban. Számára egyelőre az is elég volt, ha szokásos közönségének, a dubicai birtok népének és Szilárd fegyvertársainak, cimboráinak adhatja elő a műveit. Aztán ki tudja – talán egyszer, a távoli jövőben, amikor már csak egy halom porladó csont lesz ő és mindenki más is, akit ismer, a jövő nemzedékek felfedezik és szabadon élvezhetik az írásait. Akkor talán már többen tudnak majd betűt vetni és olvasni, és nem csak a művelt kevesek kiváltsága lesz, hogy az írott szó által többé, esetleg jobbá is válhassanak. És akkor ott lesz kincses barlangként őrzött könyvtárukban, a féltve óvott művek között Francesco Petrarca, Giovanni Boccaccio – és Lorenzo il Toro valamennyi leírt gondolata!
Bátor Szilárd maga sem tudta, mennyi ideje áll ott a parton mezítláb, amikor a mellé lépő Lorenzo halk köhécselése kizökkentette a gondolataiból.
– Mit szeretnél? – kérdezte a várispán, még mindig a felesége amulettjét szorongatva.
– Bizonyítani – lobogtatta meg a poéta a kezében tartott papírszeletet, majd rögvest olvasni is kezdett:
Egy nap, mikor, mint rendesen, éppen
keresztem cipeltem fel a Golgota hegyére,
rájöttem: én a kunok síkjaira vágyom,
negyvenhatba ezerháromszáz után.
Rémlett: egy szabad leány vár ott rám;
keleti őseinek vad, gyönyörű magzatja…
Szeme hajnalcsillag, haja hullámot vet a szélben,
kitépte a szívem, pedig nem is akarta.
Még át sem ölelt, még hozzá sem értem,
csak óvatos távolból néztem az arcát
– én, megbabonázott, gyáva, gyönge bolond!
Kavargó lelkem őt, csak őt kívánta…
De mentem előre, vállamon az ismerős kereszttel:
ott magaslott előttem saját hegyem, a Golgota.
Szilárd egy ideig némán ácsorgott, Lorenzo pedig még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta, mit szól majd a férfi az imént elhangzottakhoz.
– Ha jól sejtem – szólalt meg végre a lovag –, ezt rólam írtad.
– Úgy van!
– Hát, ez esetben akad benne jó néhány túlzás és egyéb furcsaság – vonta fel a szemöldökét. – A Golgota hegye? Meg gyáva, gyönge bolond?
– A költészetnek nem föltétlenül az a dolga, hogy a valóságot írja le – védekezett Lorenzo. – Sokkal inkább, hogy valós érzéseket korbácsoljon föl!"
(A kép forrása: Tündük Art – Az ötödik parancsolat és egyéb történetek egyik illusztrációja)
