25/09/2026
"Ott állunk a lépcsőházban, és kimondjuk, hogy „köszönj szépen!”. És közben nem mindig tudjuk, hogy azért mondjuk-e, mert ez nekünk valóban fontos érték, vagy azért, mert a fejünkben ott van a szomszéd tekintete, a gyomrunkban pedig a régi szorongás."
Gyerekként nem tudtam köszönni. (Néha még most is nehéz.)
Nem azért, mert dacolni akartam. Egyszerűen nem jött ki a hang a számon. Anyukám pedig minden egyes alkalommal kiakadt. Ő azt élte meg, hogy mit gondolnak róla az emberek, ha az ő gyereke ilyen „neveletlen”.
És ez nekem egyáltalán nem segített abban, hogy legközelebb tudjak köszönni. Rossz érzést, csalódást okoztam az anyukámnak, akit szeretek. Így csak egyre jobban szorongtam az egésztől.
A Kapcsolódás Mesterei programban minden hónapban tartunk egy műhelymunkát. A témát a tagok ötletei alapján szoktuk kiválasztani. Szeptemberben a társadalmi elvárásokról beszélgettünk, és ott is felidéztem ezt a történetet. Mert van itt egy nagyon trükkös dolog a bűntudat és a szégyen körül.
A bűntudat arról szól, hogy csináltam valamit, amivel ártottam valakinek, és ezt helyre tudom hozni: bocsánatot kérek, jóváteszem.
A szégyen viszont azt üzeni, hogy nem a tettemmel van baj, hanem velem, úgy, ahogy vagyok. És ez nagyon mélyre tud menni. Mert csoportban élő lények vagyunk – ha nem lehetek a csoport tagja, mert baj van velem, az az életemet veszélyezteti. Valahol nagyon mélyen a kirekesztés még mindig azt jelenti, hogy egyedül nem maradok életben, nem csak azt, hogy „mit szólnak”.
Biztos hallottátok azt a mondást, hogy aki egész életében attól tartott, hogy mit szól a szomszéd, azoknak végül is mit szólt? Nekem ez a mondat soha nem segített, és azoknak se, akik velem ezen a témán dolgoztak. Mert ez nem csak arról szól, hogy mit szól a szomszéd.
De azért érdemes egy-egy ilyen helyzetben megkérdezni magunktól: okoztam most valójában kárt bárkinek? Amikor a gyerekem nem köszön a néninek, amikor a kertem nem olyan rendezett, mint a szomszédé, amikor nem úgy nézünk ki, ahogy „illene”.
A válasz legtöbbször az, hogy nem. Csak épp gyerekként sokszor éreztették velünk, hogy igen, és ez az érzés felnőttként is bekapcsol.
Amikor pedig már szülők vagyunk, ez a gyerekeinkre is rávetül. Ott állunk a lépcsőházban, és kimondjuk, hogy „köszönj szépen!”. És közben nem mindig tudjuk, hogy azért mondjuk-e, mert ez nekünk valóban fontos érték, vagy azért, mert a fejünkben ott van a szomszéd tekintete, a gyomrunkban pedig a régi szorongás.
Ez a köszönés téma nálunk nyílt elvárás volt, de a legtöbb elvárás nem ilyen. Nem ültünk le vacsoránál, hogy a szüleink felsorolják, mit várnak el tőlünk. Abból rakódott össze, hogy miért kaptunk csillogó tekintetet, és miért rosszalló arcot. Annyiszor, hogy idővel belsővé tettük, és gyakran nehéz kibogozni, hogy ez az én saját értékem-e.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden szabályt ki kellene dobni. Vannak, amelyek tényleg a jó együttélést szolgálják, és ezeket szívesen adom át a gyerekeimnek. A kérdés az, hogy melyik melyik, és ezt senki nem tudja helyetted eldönteni.
Nekem ezek a kérdések szoktak segíteni:
Mit várnék el a gyerekemtől, ha tényleg senki nem látná, és senkinek a véleménye nem számítana?
Meg tudom-e magyarázni, mire jó ez a szabály, ha a gyerekem rákérdez?
Máshol vagy más korban is így van/volt?
Elvárták-e ezt tőlem gyerekként, és ha igen, mi segített volna akkor?
És még egy: érdemes komolyan venni, amit a gyerekeink, kamaszaink mondanak. Ha nekik semmiképp nem elfogadható egy szabály, lehet, hogy igazuk van, és tényleg nincs értelme. Nemrég pedig a 16 éves gyerekemtől jött egy bölcs mondat. Panaszkodtam neki, hogy egy eseményen olyanokkal fogok találkozni, akiktől tartok, mert biztosan beszólnak majd. Visszakérdezett: „És ők mit tettek le az asztalra, ami neked releváns?” Hát, amúgy semmit. :)
Ezzel is fogunk dolgozni az október 1-jei online műhelyen, amelynek a címe Tudatos rugalmasság – mikor és hogyan szabjak határt, hogy ne legyek se túl szigorú, se túl engedékeny.
Megnézzük, melyek azok az alapértékek, amelyek valóban a tieid szülőként, és melyek azok, amelyeket csak kívülről kaptál. Ha ezt letisztáztad magadban, sokkal rugalmasabban tudsz döntéseket hozni: engedni ott, ahol nyugodtan lehet, és kitartani ott, ahol neked tényleg számít.
Ha szívesen végiggondolnád ezt velem és más szülőkkel, várlak.
Link kommentben. (Lehet, hogy nem lesz kattintható a fb csodálatos új korlátozása miatt, ebben az esetben kérlek másold ki, és másold be a böngésződbe.)
